Dobermann úr adószedő volt, de egyúttal ellátta a gyepmesteri és sintéri teendőket is, így feladatai közé tartozott, hogy a kóbor kutyákat befogja. Ezek közül választotta ki a legvadabb egyedeket, amelyeket aztán a pároztatások során felhasznált. A fajta tenyésztésében a legnagyobb szerepet az ún. "mészároskutyák" játszották, amely akkoriban egy tudatosan szelektált "fajtának" számított, amelyek a mai rottweiler korai ősének tekinthetők. Ezeket az elsősorban Türingiában előforduló fekete-rozsdabarna jegyekkel rendelkező juhászkutyákkal keresztezték. Dobermann úr ezeket a keverék egyedeket használta fel tenyésztő munkája során az 1870-es években.
Ez a "fajta" nem csak mint éber jelzőkutya, hanem mint őrző-védő feladatokra kiválóan alkalmas munkakutya- és házi kutya került be a köztudatba, a XX. század elejétől pedig rendőrkutyaként is széles körben elterjedt. A dobermann tenyésztés célja egy középnagy, erőteljes, izmos felépítésű kutya létrehozása, amely tömegessége mellett igen elegáns és nemes felépítésben testesül meg. A dobermann napjainkban kísérő-, védő- és munkakutyaként alkalmazható, de a családi környezethez is kitűnően alkalmazkodik.
Elegáns és nemes felépítésű, erős és szikár a testalkata. Régebben vágták a fülét és a farkát, ma már ez szerencsére hazánkban nem divat és a csonkolást egyes országokban szigorúan tiltják. Színe: fekete, barna, kék élesen körülhatárolható rozsdavörös színnel. Általában indokulatlanul áll agresszív kutya hírében, bár fontos hogy már kölyök kora óta határozottan és következetesen neveljük. Könnyen képezhetők, és engedelmes, hűséges házőrzők. Nemcsak bátrak, hanem éberek, mozgékonyak és energikusak is. Mivel erős állatok, mindig figyeljünk rá, ha kisgyerek közelébe kerül.